„Nekem mentett kutyám van.”

Ez a mondat ma már szinte külön kategóriává vált a kutyás világban.

Mintha a labrador, a vizsla, a német juhász és a keverék mellett megjelent volna egy új fajta:

a mentett kutya.

Pedig a „mentett” nem fajta. Nem temperamentum. Nem személyiség. És főleg nem minőségi vagy erkölcsi bizonyítvány a gazdiról.

Egy kutya attól még ugyanúgy kutya marad, hogy menhelyről, gyepmesteri telepről, alapítványtól, az utcáról vagy egy korábbi gazdától került hozzád.

A valódi kérdés nem az, hogy megmentetted-e.

Hanem az, hogy mit kezdesz vele utána.

Miért van ennyi mentésre szoruló kutya?

Magyarországon továbbra is komoly probléma a felelőtlen kutyaszaporulat.

Nem kívánt almok születnek, kutyák kerülnek egyik gazdától a másikhoz, állatvédő szervezetekhez vagy menhelyekre, és továbbra is jelen van a kontrollálatlan, kizárólag pénzügyi szempontok alapján működő szaporítás is.

Vagyis rengeteg kutya nem azért válik „mentetté”, mert valami rendkívüli tragédia történt vele.

Hanem azért, mert valahol korábban valaki nem vállalt felelősséget érte.

Nem ivartalanított.

Nem gondolta végig a pároztatást.

Nem megfelelő helyről vásárolt.

Nem mérte fel, milyen kutyát vállal.

Nem foglalkozott a nevelésével.

Vagy egyszerűen megunta, amikor a kutyatartás már nem csak aranyos kölyökképekről szólt.

Ez nem a kutya hibája.

De attól még a probléma létezik.

Mentett kutyát tartani ma már nem különlegesség

És ezt egyáltalán nem negatív értelemben mondjuk.

Éppen ellenkezőleg.

Nagyon jó lenne, ha egyszer eljutnánk oda, hogy egy menhelyi kutya örökbefogadása ugyanolyan természetes döntés legyen, mint bármilyen más felelős kutyaválasztás.

Ne járjon hozzá glória.

Ne kelljen hozzá hőstörténet.

Ne legyen belőle identitás.

Egyszerűen legyen egy kutyád, akinek te lettél a gazdája.

Mert a kutyának teljesen mindegy, hogy te milyen történetet mesélsz róla az ismerőseidnek.

Őt az érdekli, hogy:

• biztonságban van-e,
• érthetőek-e számára a szabályok,
• megfelelően mozoghat-e,
• kap-e mentális terhelést,
• megtanítod-e együtt élni az emberek világában,
• tudsz-e neki határokat szabni,
• és számíthat-e rád akkor is, amikor problémássá válik a helyzet.

„Mentett, ezért ilyen”

Talán ez az egyik leggyakoribb mondat, amit problémás viselkedésű kutyák mellett hallani.

„Mentett, ezért fél.”

„Mentett, ezért támad.”

„Mentett, ezért nem lehet egyedül hagyni.”

„Mentett, ezért nem szereti a férfiakat.”

„Mentett, ezért nem lehet hozzányúlni.”

Természetesen vannak olyan kutyák, amelyek valóban komoly traumával, hiányos szocializációval vagy rossz tapasztalatokkal érkeznek az új gazdához.

Ezt nem szabad elbagatellizálni.

De két dolgot külön kell választani:

a kutya múltját és a kutya jelenlegi viselkedésének kezelését.

A múlt sok mindent megmagyarázhat.

De nem oldja meg a problémát.

Ha egy kutya fél, reaktív, agresszív, szeparációs problémával küzd vagy nem tud megfelelően működni hétköznapi helyzetekben, akkor segítségre, tréningre és következetes gazdai munkára van szüksége.

Nem arra, hogy minden viselkedésére azt mondjuk:

„Szegény, mentett.”

A sajnálat nem rehabilitáció

A jó szándék önmagában kevés.

Sőt, bizonyos helyzetekben kifejezetten hátráltathatja a kutya fejlődését.

Ha minden félelmet elkerülünk.

Ha soha nem állítunk szabályokat.

Ha nem várunk el semmit.

Ha minden problémás viselkedést a múltjával igazolunk.

Ha azért nem tanítjuk meg alkalmazkodni, mert „már így is eleget szenvedett”.

akkor könnyen előfordulhat, hogy a kutya évekkel az örökbefogadása után is ugyanazokkal a problémákkal él.

Ez nem feltétlenül együttérzés.

Sokszor inkább a fejlődés lehetőségének elvétele.

Egy kutyának nem arra van szüksége, hogy egész életében áldozatként tekintsünk rá.

Hanem arra, hogy segítsünk neki megtanulni működni abban az életben, amelyet választottunk számára.

Nem minden kutya való minden gazdinak

Ez mentett kutyáknál különösen fontos kérdés.

Egy 25–30 kilogrammos, bizonytalan, erős zsákmányösztönnel rendelkező vagy kutyákkal agresszíven viselkedő állat nem lesz megfelelő választás minden család számára csak azért, mert sürgősen otthonra van szüksége.

Az örökbefogadás nem érzelmi verseny.

Nem az a cél, hogy minél nehezebb sorsú kutyát válasszunk.

Hanem az, hogy olyan kutya és olyan gazda kerüljön egymás mellé, akik hosszú távon képesek együtt élni.

Ehhez őszintén fel kell mérni:

a gazdi tapasztalatát,

fizikai lehetőségeit,

életmódját,

családi környezetét,

a kutya viselkedését,

és azt is, hogy mennyi időt, pénzt és energiát tudnak a rehabilitációjára fordítani.

A megfelelő kutya kiválasztása nem kevésbé nemes döntés attól, hogy nem a „legnehezebb esetet” viszed haza.

Sőt.

Ez a felelős döntés.

A kutya nem tudja, hogy megmentetted

Talán ez a legfontosabb.

A kutyád nem ül este a kanapén azon gondolkodva:

„Milyen szerencsés vagyok, hogy megmentettek.”

Nem erkölcsi kategóriákban gondolkodik.

Nem érzi úgy, hogy tartozik neked.

És nem kötelessége hálásnak lennie.

A kutya egyszerűen alkalmazkodik ahhoz az élethez, amelyben él.

A tegnapi menhelyi kutya néhány év múlva már egyszerűen:

a kutyád.

És pontosan így kellene tekintenünk rá.

Nem örök életére „mentettként”.

Nem sajnálatra szorulóként.

Nem státuszszimbólumként.

Hanem egy önálló személyiségű állatként, akinek szükségletei, képességei, problémái és határai vannak.

Nem a mentés a teljesítmény

Egy kutyát hazavinni sokszor csak egyetlen nap.

Felelős gazdának lenni viszont tíz-tizenöt év.

Az igazi teljesítmény nem az, hogy elmondhatod:

„mentett kutyám van”.

Hanem az, hogy évekkel később is ott vagy mellette.

Tanítod.

Mozgatod.

Gondoskodsz az egészségéről.

Kezelteted, ha beteg.

Segítséget kérsz, ha viselkedési problémája van.

Nem adod tovább az első komolyabb nehézségnél.

És olyan életet biztosítasz neki, amelyben valóban jól tud működni.

Mert végső soron nem az számít, honnan szerezted a kutyádat.

Hanem az, hogy milyen gazdája lettél.